DLA tanulmány

1

Én…, …nem lévén egy teoretikus alkat, jobb híján összefoglalni tudom, hogy pályám indulásakor, tehát először az egyetemen milyen alapokat lehetett elsajátítani, az azt követő évek alatt pedig milyen hatások értek, illetve mindezek ütközései hova vezettek.

2

Az egyetemi oktatás a klasszikus modernizmus tételein alapult: a XX. szd első évtize-deiben a „mindent nulláról indítás” gropiusi alap-állása; a funkcionalitás izmussá „emelése” (megiz-musodott); a formaalkotásban a funkció mindenha-tósága; a Gép apoteózisa, vagy az Öt pont Le Corbusier-től, a szerkezetek anyagszerű formálása. Mint „kiderült”, a modernizmuson belül is voltak felekezetek , de ezekről már csak múlt időben volt szó az Éptört Tanszék utolsó félévein és spec. koll-jain… A tanokat ugyan enyhén szárazzá tette, hogy addigra a nemzetközi stílus sematikusabb példái uralták a képet. Mindez attól vált még fanyarrá is, hogy a napi gyakorlatot mindenki a létező szocializmus realitásában élte… …(ez egy másik szoc reál volt).

Úgy tűnhetett, hogy az építészet megelőzte Fukuyama társadalmi töltetű látomását: az építészetben már régen véget ért a történelem … Ma már tudható, ha egy domináns ideo-lógia ilyesféle képet sugall, az a válság biztos jele!

Olyannyira az, hogy mindemellett kirajzolódott egy másik kép is, amit a személyes tájékozódás, az egyetemi korrekciók egy része és a Bercsényi 28-30. kollégiumi folyóirat mutatott fel.

Látható volt, hogy a Modern Mozgalom válsága már régóta tart. A ’60-as évek óta folyama-tos próbálkozást lehetett látni a megújulás érdekében. A strukturalizmus kibontakozását lehet említeni Japánban, Hollandiában, vagy a metabolista építészet megjelenését szintén Japánban.

De Stirling gondolata is kiegészítést jelent a klasszikus modernizmus redukált világlátásához: „Nem az, hogy miből építünk, de hogy miért és hogyan, ez határozza meg a mi fizikai létünk kvalitásait.”

Amerikában Venturi könyvével – Ellentmondás és összetettség az építészetben -, útjára indult a postmo-dern, bármit is jelentsen ez a kifejezés…

Érdekes a városokról alkotott kép változása Le Corbusier: „Sugárzó város”-ától, a ’80-as évek első feléig. A modernizmusnak voltaképp sosem volt olyan koherens városeszménye, mint amilyen megvalósítható építészeti víziója lett.

Nagyjából a zónázás elvét lehet emlí-teni; az egymástól jelentős távolsá-gokra álló magas lakóházakat (köztük zöldfelület); esetleg a gyalogos- és gépjárműforgalom különválasztását.

Az ’50-es évek vége felé, a ’60-as években a TEAM X munkás-sága jelentette az első lényeges válto-zást a városokról kialakult modernista nézetekhez képest. Ők a zónákat felváltották a ház, az utca, a lakó-negyed és a város fogalmával, és bár megastruktúrákban gondolkodtak, végül eljutottak a felismeréshez, hogy az ember kapcsolatteremtési képessége a földdel nagyjából a fák koronájáig terjed…

A ’60-as évek második felétől sorra születtek azok az elméletek, melyek a történeti várost, az azt alkotó épület – tér típusokat elemzik és szűrnek le a ma városépítészetére vonatkoztatható – jellemzően az építészetet is megújító – következtetéseket. Aldo Rossi, Ungers, vagy a Krier testvérek – ’70-es évek folyamán kiteljesedő - munkássága illusztrálja mindezt a legjobban. Bár sok mindenben eltérő nézeteket vallottak,

Ungers talán az egész gondolkodásmód lényegét foglalja össze az alábbiakban: „Ha az építészetet olyan megszakítatlan folyamatként értelmezzük (…), amely a történelmet éppúgy magában foglalja, mint a történelem előrejelzését, amelyben a múlt ugyanakkora súllyal bír, mint a jövő megelőle-gezése, akkor a transzformáció folyamata (…) lehetővé teszi, hogy megjelenítsük a konkrét építési hely minden adottságát…”. (Emlékszünk még a „mindent nulláról kell indítani” tételére? – közben eltelt több, mint 50 év…)

Nagyjából ennyit lehetett megtudni – a hazai közegből „kinézve”, az én szubjektív válogatásomban – az egyetemi „kiegészítő képzés”-ből a ’80-as évek elején. Azért – a tanultakkal együtt – ez a kavalkád elültette bennem a kételkedést, hogy talán nem is a funkciónak van formája, hanem a mindenkori elméletnek!

Számomra mindez akkoriban csak irányzatok halmaza volt. 1984-ben, Tom Wolf: Festett malaszt című könyvecskéjének elolvasásakor állt bennem össze a kép valamiféle folyamattá. Idéznék is tőle egy rövid részletet, konkrétan az írás legvégét. Művében Wolf végigköveti azt a folyamatot, hogy mi történt az amerikai festészetben a XX. szd-ban ’75-ig, könyve megírásáig. Említést tesz a korai modernista irányzatok ’30-as évek végére történő befoga-dásáról, és utána az egyre gyorsuló tempóban változó izmusokról: az absztrakt expresszionizmusról, az ak-ciófestészetről, a pop-artról, az op-artról, a redukcioniz-musról, a minimalizmusról, a konceptualizmusról, majd így fejezi be a könyvet- a maga vitriolos stílusában:

3

„1970 áprilisáig kellett várnunk, amíg egy Lawrence Weiner nevű művész lekopogta műalkotását, amely aztán az Arts Magazine-ban jelent meg – szépművészeti alkotásként – mindenféle látási tapasztalat kiszűrésével, ekképpen:

1. A művész alkothatja darabját
2. A darab akár gyártható
3. A darab nem szorul szerkesztésre

Mivel mindhárom változat egybehangzik a művész döntésével, a többi az átvevőn és az átvétel alkalmán áll.

Végre helyben voltunk! Nincs többé valóságábrázolás, nincs ábrázolat tárgya, nincs vonal, szín, forma, színezőanyag, se ecsetvonás, se nekifohászkodás, se keret, se fal, se képcsarnok, se múzeum, se barázda Sík-Isten arculatán, se néző-közönség, csupán „átvevő”, aki lehet élő, lehet nem, lehet jelen, lehet nem – nincs többé személyiségcsempészet oda-vissza, „a művész” merő harmadik, se személy, se szám, se létező, mert a halk kiáltványban minden elmosódik – s a teljes közöny, elhalás és kimutatkozás e pillanatában a Művészet utolsót tekeredett fölfelé szűkülő csigavonalán, majd a szabadság utolsó szálere mentén eltűnt a mennyei nyílászáróban – és fenn, a túlvégen Művészetelméletként bukkant elő dicsőn, szűrt és szemenszedett szóként, fehér papíron, látás által nem szeplősített Irodalomként, síknak, síkabbnak, Legsíkabbnak, szóval sem szóló jelenésnek, akár az Angyalok vagy a Szentek Egyessége.” Tom Wolf: Festett malaszt – 1975 (ford.: Bartos Tibor - 1984)—(4; 5)

4

E sorok olvastán nekem is „Aha”-élményben volt részem saját hivatásunkat illetően, mint a szerzőnek egy kritika olvastán. Persze minden hasonlat sántít, de én ugyanezt véltem felfedezni az építészetben, csak mindezt a feje tetejére állítva! Tehát az építészeti gondolkodás a Modern Mozgalom – különösen annak funkcionalista - elméletével „egyetlen pillanat alatt” eljutott oda, ahova a festészet - a fent említett stációkon keresztül – évtizedek leforgása alatt. Majd e gondolkodás a II. világháború utáni újjáépítési kényszernek (is) köszönhetően a nemzetközi stílus-ban kitombolta magát, azóta pedig - évtizedek óta -, az építészet lépésről lépésre próbálja visszaszerezni azt a komplexség-ét, amit az építészettörténet máig is fricskaként mutat nekünk, modernitáson nevelkedett generációknak…

Persze nem akarom én elverni a port a modern mozgalom tiszteletreméltó klasszikusain. Egyvalamiben azonban tévedtek, ugyanabban, mint később is sokan: azt gondolták, hogy a teljes igazság birtokában vannak és így igényük lehet a totalitásra.

Az előbbiekben emlegetett elméletekről, csoportosulásokról már az is látszott,hogy egyik sem tud – és nem is akar – nulláról indítani, de a strukturalistáktól a TEAM X-en át Krierékig bezárólag mindenki a Modern Mozgalomhoz képest mozdul … …valamerre! És érdekes módon – bár talán egyre fogyó meggyőződéssel -, szintén abban a hiszemben kínálták elméletüket, hogy az totális megoldást nyújt a világ (most már csak) építészetének problémáira. És ezek az elméletek ugyan sokban hozzájárultak a komplexitás visszaszerzésének folyamatához, de azt is látni kellett, hogy relatíve milyen gyorsan elvesztik aktualitásukat! Ezért már csak némi óvatossággal tudtam tekinteni a magukat átfogónak hirdető elméletekre. Ebben nem volt semmi intellektus-ellenesség, csak az látszott, hogy „ideológia” és forma viszonya nem annyira determinált, hogy egyedül azok az építészeti formálások lennének érvényesek, amelyek az egyes elméletekhez kialakultak. „A rövidre-zárás” elmélet és építészet között – nem tesz jót egyiknek sem!

5

Időközben befejezve az egyetemet Kecskeméten a Bácsterv-nél – a korabeli megyei tervező-szervezetben – kezdtem dolgozni, azzal a szakmai attitűddel, amit különösen az egyetem utolsó másfél évében sikerült magamévá tenni.

1979-ben Kecskemét elsősorban Kerényi József – és a politikában-közéletben (fontos!) meglévő, valamint a szakmán belüli társai – munkásságának köszönhetően ekkoriban kezdett elismerést kivívni magának.

Az a rövid – minden szervezeti-munkatársi viszonyt is nélkülöző – 3-3,5 év, amit még egy munkahelyen töltöttünk, ugyancsak erőteljesen alakítgatta néhányunk szemléletét, akik leg-többször munkaidőben át-át jártunk hozzá kijelölt helyeinkről – lazítani… Mi, viszonylag frissen végzettek, legtöbbször épületeinek „nem maiságát” emlegettük föl, de a kibontakozó beszélgetések során el kellett gondolkoznunk azon, hogy mindaz a „mai formálás”, amit a korabeli elméletek kínáltak, nincs-e jelen már jóideje a saját – pénzhiány okán, korszerűségtől kevésbé sujtott - történeti környezetünkben; hogy ősi építőanyagaink használata közben, miért is kellene – szinte csak kényszeresen – elkerülni az archetipikusnak tekinthető megoldásokat?

6

Közben ’82-ben felvettek a Mesteriskola VII. ciklusába. Az ottani viták, munkák, előadások, a szakmai kirándulások mind-mind egy kívánatos szakmai létmód szükségességére és a hétköznapi létben való hiányára hívták fel a figyelmet. Mindamellett volt egy furcsa atmoszférája – legalábbis ennek a ciklusnak. Ez a VII. volt az, amelyben először vett részt mesterként Makovecz Imre, a mesterek között ott volt idősebb Jánossy György, rivalizált egymással az Iparterv és a miskolciak… Számomra a szomorú az volt, hogy nem a nézetek (elméletek), hanem az emberek feszültek – és indulattal(!) – egymásnak. Nekem egyébként nem igazán lett mesterem, de – abban a helyzetben – ennek inkább az előnyeiről tudnék beszámolni… Itt most újra idézném Tom Wolf-ot, hogy elcsapjam mindennek a kesernyés ízét:

6*

„Elég, ha Elméleteknek tisztelem ezeket az elvi szerkezeteket? Nem, mert többek, elragadóbbak voltak… a lélek szemét gyönyörködtető, kacsalábon forgó kastélyok… a kéregállomány kéjpalotái… mezüzék a Zsinagóga ormán… kristályos körmönfontságuk a középkori skolasztikáéhoz fogható…

Az elméletek lenyűgöző hatását azonban csakis úgy érthetjük meg, ha az eddigieket nem felejtettük el, tudniillik: (1) a művé-szet világa nem nagyobb egy nagyköz-ségnél; (2) a nagyközség felvége, a le monde, szüntelenül lesi az alvéget, Bohé-miát, és új hitre ajzottan várja az új hullámot; (3) Bohémia maga is testvérü-letekre, iskolákra, csoportosulásokra, körökre és érdekszövet-ségekra oszlik. Ha tehát egy testvérület talál az élre törni Bohémiában, nézetei eluralognak a nagy-községen (vagyis a „művészet világán”).”

Bohémia még csak meg lett volna, na de ki volt itt a le monde ’82-3-ban? Hacsak nem az is maga Bohémia volt…- és innen az emberek, és nem az elméletek egymásnak feszülése!?

Hogy ebben az időben mi érdekelt leginkább, azt az egyik Mesteriskola-pályázat fölemlegetésével érzékeltetném. Röviden: Sopron… a Sopron Szálló alatti tömb rehabilitációja; a város-feladat: gyógyítani a szálloda-telepítés okozta sebet és bizonyos gyalogos kapcsolatok lehetőségének biztosítása – letudtuk…; építészet: válasszunk ki a tömb alsó határán, a Fövényverem utcában 10 házat és „revitalizáljuk”: telepítsünk beléjük funkciókat. No, itt mi munkatársaimmal, Anda Emivel és Ferkai Andrással úgy döntöttünk, egy házat választunk ki, és azt próbáljuk ki tízféle funkcióval. Azaz próbálgattuk a történelmi épület rugalmaságát, próbálgattuk a funkciók formaigényét(…), és hát próbálgattuk azt is, hogy a különbözőnek ítélt funkciók bírnak-e mindahányan különböző karakterrel.

7

Első komolyabb munkáim is régi épületekhez kötődtek, mint pl. a szalkszentmártoni Petőfi tér védett faluközponti együttesének az „egybentartása”. Itt az építészeti(?) feladat a védett együttes (egyébként önmagában nem különösebben jelentős) egyik eleme elbontásának megakadályozása volt, de teljesíteni kellett a község vezetőinek igényét is, hogy az új művelődési ház ne maradjon „elépítve”.

Megbízóim – mint kiderült – valójában csak egy bontási tervet vártak arról az épületről, amire rehabilitációs megbízást adtak… A konfliktuskezelés, mint tervezői szerep akkor még váratlanul ért.

Szembesülnöm kellett azzal is, hogy értékrendünk mennyire távol van, még a jóakaratú emberek látásmódjától is, hogy szakmánk társadalmilag sokkal nagyobb mértékben determinált, mint az nekünk „kényelmes” lenne – és itt nem stiláris különbségekre gondolok.

Mielőtt továbbmennék, meg-említek egy számomra igen fontos intermezzót. Vas Tibor barátommal fölvállaltuk a Kecskeméti Levéltár történeti tervanyagának rendezését. A tervek között volt népiskola, vagy csak annak önálló árnyékszéke (részlet-tervekkel!), volt szárazmalom a XVIII. szd. végéről, volt színház, városi bérház, vigadó a XX. szd. első évtizedeiből, de volt a ’30-as évek végéről származó kórház terv Wanner Jánostól is.

Azt vettük észre magunkon, hogy a praxisban már másra is figyelünk, mint az éptört előadásokon… A terveken pedig az érződött, hogy maga a feladat és annak a kor eszközeivel konstruált megoldásai, sokkal erőteljesebben határozták meg – kortól függetlenül érvényes módon – az adott épületet, mint a stílus felszíni jelenségei. Ugyanakkor a felhalmozott tapasztalat végtelenül racionálissá is teszi a házaikat. Mindez különösen élesen mutatkozott meg a történeti gazdaság épületeinél, mint olyanoknál, amik viszonylag stílus-nélküliek. Így érdeklődésem a levéltári érdekességeken túl ezek felé is fordult: a pusztákon álló magtárépületek, iker szárazmalmok, monumentális górék, de az ipar XIX. századi maradványai, sőt olyan, azóta eltűnt „szocialista” épületegyüttesek, mint a tatabányai iparterület. Úgy érzékeltem, hogy ezeket jobban meghatározza valami időtlenebb, átfogóbb tudás, ami erőteljesebben alakít, mint a stílus.

8

Visszatérve a Levéltárból… egy XIX. szd végi épület átalakítása várt, melynek terveit a levéltári munka során egyébként felleltük. A kecskeméti színház üzemházának átépítése Szobaszínházzá. Ez az épület a színház mögött, annak hossztengelyében, az utca túloldalán helyezkedik el. A korabeli tervekből kiderült, hogy a tőle jobbra és balra, szimmetrikus kompozícióba szervezett polgári leány- és fiúiskola „középrizalitjának” szánták ezt az egyébként önálló épületet. Eredetileg mindössze két térből állt, a föld-szinten egy színházi raktárból, az emeleten pedig, az utca felől, a földszint kb. ³⁄₅-ét kitevő térből, ami az iskolák közös torna-terme lett volna. Ez az elképzelés még az építés során fölborult, és az egész ház a színházé lett (az iskolák közül is csak az egyik valósult meg).Később a színház a csak földszintes sza-kaszra még ráhú-zott egy emeletet.

Az épület két-arcú volt: a zárt-sorba illeszkedő utcai homlokzata eklektikus fal-ként jelent meg, szinte elé állítva az eredetileg is sima felületű épületdoboznak. Hátul csak az ablakok karaktere mutatta, hogy régi építésű a ház.

A program összefoglalható volt annyiban, hogy a földszinten meg kell tartani a díszletraktárból amennyit csak lehet, a további szinteken pedig ki kell alakítani az előadóteret (próbaterem-szobaszínház), közönségforgalmi tereket (60-80 fő), a férfi-női szabóságot és a szükséges kiegészítő helyiségeket.

A feladat megoldásának minden eleme az adott geometriai meghatározottságból, a program karakteréből, és az eredeti épület formálási logikájából származtatott.

Az épület új vezérszintje az első emelet lett. A hajdani tornaterem a szobaszínházat és járulékos helyiségeit fogadja be, hátulra pedig a szabó-ságok kerültek három szintben. A kettő kö-zötti felülvilágított „rés” az előtér.

A belső kialakítást is az épület geometriája inspirálta.

Az előadótér elemeltségét próbáltuk eszmei-leg is értelmezni, amikor az emeleti előcsar-nokból – tükrök segítségével (ez színháznál talán megengedhető; különösen úgy, hogy a meglévő építészeti látvány nem egyszerűen kitágul, hanem másik építészeti kategóriába lép át…) egy virtuális utcát hoztunk létre a magasban, melyre egy kifordírott aréna(?), ókori színházi nézőtér(?) megmászása után jutunk. A „fölső utca” forma-, anyag- és szín-világa redukált: a vakolt falak színe fekete és fehér, a padló pietra burkolatának sárgája domináns még.

Elöl az utcán helyreállítva áll az eklektikus fal, mögötte az épület - a bővítés által – egyforma magasságúvá lett dobozát csak a korabeli emeletes rész mögötti előcsarnok felülvilágítója szakít-ja meg. Az első rész tetején megmaradt az eredeti ácsszer-kezet alkotta „centrális-donga” tömeg, melyre hátul, az új részen a köz-lekedő mag kiemelése reagál.

A „doboz” homlokzatainak alakítását sem diktálta más, mint az eredeti épület logikája: a korabeli két termen a nyílások tenge-lyes-szimmetrikus elrendezést mutattak, bár annak függvényében eltérő méretben, hogy hol helyezkedtek el. Ezt vittük tovább: az új részen is kétféle nyílás-megjelenést alkalmaztunk: egy kisebb vb. keretezésűt a vizes és egyéb, alárendeltebb helyiségeken, és egy nagyobbat a főhelyiségeknél. Ezek mellett megjelennek még a raktár eredeti ablakai és az üveg felülvilágító. Ami az említett logika átvételéből mégis egyedi eredménnyel járt, az az új és a régi szintmagasságok karakteres különbségéből és abból ered, hogy az új nyíláskiosztást, az egyébként mai szervezésű alaprajzhoz a helyiségek homlokzati falain, szigorúan szimmetrikusan rendeltük hozzá; tehát „mai” alaprajzon, klasszi-kus nyíláskiosztás.

Ma is úgy érzem, hogy ez a feladat peremfeltételeire koncentráló, a mindig meglévő elméleteket (divatokat?) csak háttérként kezelő munkamódszer eredményes volt.

9

Nem sokkal később módom volt megtapasztalni a régi épületek inspiratív erején, a mai igényekre való nyitottságán túl a történetileg kialakult városi struktúra hasonló tulajdon-ságait, és azt, hogy minden felszíni, formai megnyilvánulásnál erősebben képes hordozni a történeti környezet „genetika kódja”-it!

A tervezéssel érintett telken a kecskeméti ortodox zsidóság hajdani zsinagógája áll. A telek és rajta az épület kibírt(?)-inspirált két bábszínház tervet, ma a Fotográfiai Múzeum épülete, elviselt egy telekmegosztást, lehetetlenné tette a megosztás után, a telekrész eladását (bár ebbe a Hivatalok slendriánsága is besegített).

Mára megtörtént a szétválasztott telkek újraegyesítése, és ha minden jól megy, nem a múzeum felszámolásának okairól kell töprengeni, hanem mód nyílik a bővítésére!

De most nem a múzeum miatt, hanem a korábbi két bábszínházterv kapcsán említem ezt a telket. Az ortodox zsidóság 1918-ban alakította ki azt az együttest, melynek fő eleme az az utcavonaltól hátrább épült, azzal nem egészen párhuzamos, hajdan eklektikus „Ét- és Tánczterem a Pistához” című épület átalakításával létrehozott zsinagóga. Az eredeti házat megmagasították a női karzat okán, az udvaron a karzat megközelítésére külső, fedett fa lépcsőház épült. Ekkori az utcavonalra épült, enyhén szecessziós fal is, melyet a korabeli hatóság írt elő – korrigálandó az épület „visszahúzott” voltát.

A bábszínház egy kis létszámú, 8-10 fős, amatőr (tehát mindenki mindent csinál!), ámde akkoriban nemzetközi hírű bábtársulat otthona lett volna. Eredeti elképzelésem a telekhatárok menti (3 oldali) klasszikus körbeépítés volt, mely azért nem volt nyilvánvaló konfiguráció egy ilyen bonyolult funkciójú intézmény esetében. Az utcai fal és a zsinagóga-épület közötti terület a közönségforgalom, a hajdani zsinagóga a nézőtér helye lett. Ehhez kapcsolódott – a külső megjelenésében fa burkolatú – színpad-raktár bővítmény. Az északi telekhatárra – a korábbi épületszárny helyére – emeletes formában az öltözők, az iroda, egyéb szociális és technikai helyiségek kerültek. Ez a szárny sima vakolt megjelenésű. A hátsó telekhatárra pedig félnyereg tetőidommal, tégla burkolattal - mint afféle „ipari funkciójú” házrész - a műhelyek. Az utcára merőleges déli telekhatár szabadon maradt. Ez egyfelől az udvarra való bejutást biztosította, akár a nyilvánosság számára, akár a technikai megközelíthetőség okán, másrészt lehetőséget teremtett egy a ’70-es években épült irodaház által elfalazott utca - legalább gyalogos-összeköttetésének - újrateremtéséhez.

Az egyes épületszárnyak anyaghasználatban, nyitottság-zártság tekintetében megnyilvánuló különbségeit nem valami funkcionalista őszinteség-kényszer, hanem a belső udvar építészeti intenzitás-fokozásának szándéka motiválta.

A helyszín tehát bebizonyította, hogy egy mindennapos lakótelek történeti logikájú beépítése egy bonyolult funkciójú intézményt is, a vele járó kulturális „reprezentácó”-val együtt problémamentesen tud szolgálni!

A tervezés újrakezdésének is klasszikus oka volt - a pénzhiány… „Rád bízom mit hagysz el, de a ház legyen 30%-kal kisebb” - szólt az újabb megbízói program… A feladat ilyen irányú módosulása nyilvánvalóvá tette, hogy ha mégsem a működés rovására akarjuk megoldani, csak egy koncentrált tömeg jöhet szóba, mely szükségszerűen közvetlen bővítménye lesz a zsinagóga-épületnek. Mini-malizált közlekedőfelülettel, illetve ezek munkatérként való hasznosításával.

Ez a bővítés – nagyjából a zsinagóga-épülettel azonos tömeg – homogén testként kapcsolódik a meglévő épület-hez. Érdekes módon, bármeny-nyire is szabdalttá vált a telek, a szabad területek épületkapcsolatai szinte maguktól bizonyos belső terek külső párjává váltak. Kis udvar „bővítette” az előcsarnokot, szabadtéri játszóhelyet lehetett kialakítani, és egy „technológiai” haszhosítású önálló udvar is létrejött, amit az akkori-leendő használók, az épületterület veszteség pótlásaként hasznosíthattak volna. Megmaradt, sőt direktebbé vált az útátvezetés lehetősége is.

Ez a két terv számomra azt tanúsítja, hogy a történeti települések alapsejtje – a spontán kialakult lakótelek – hihetetlen rugalmassággal bír, kötöttségei inkább figyelmeztetnek, terelnek, mint redukálnák a lehetőségeket.

10

Időközben jelentős változások történtek az építészet világában. Illetve hatottak a gazdaságban, technológiában, társadalomban történtek.

Itthon felbomlottak a nagy tervező szervezetek. Ez ugyan az építészet szempontjából nem tartalmi kérdés, de ennek egzisztenciális következményei és az önállósodásból eredő szabadabb (szabadosabb) szemlélet jó és rossz irányba is széthúzta a mezőnyt – így téve plurálisabbá a hazai építészet képét.

1999 óta én is az ötödmagammal alapított Építészműhely Kft tagjaként tevékenykedem.

De az építészet nemzetközi világa is változott. Ha csak neveket tudok sorolni, már az is diagnózis értékű. Rem Koolhaas, Gehry, Siza, Moneo, Zumthor, Kollhoff, Foster, Calatrava, Nouvel. Ki nemzetközi sztárként tör előre, ki pedig azzal van elfoglalva, hogy hogyan lehet a kor techno-lógiai és szerveződési diktátumait(?), vagy eredményeit(?) úgy érvényesíteni, hogy azok a szűkebb környezetük kultúrájával szimbiózisban tudjanak élni. Furcsa, hogy a nemzetközi sztár tevékenysége nem iskolateremtő, munkásságuk nem irányz-atokhoz köthető, melyek mintául, és egy időre módszerül szolgálnának feladatok megoldására – ami a modernizmus klasszikusainak, és általában a századelő avantgárdjainak a tevékenységét mozgatta. Ezzel kapcsolatban igen érdekesek Joan Ockman észrevételei; Egy ’94-es tanulmányában ezt írta:

11

„Tulajdonképpen lehetséges, hogy az avantgárd egész kategóriájának és ezzel együtt a neo-avantgárdnak sincs már túl sok értelme az építészetben és legjobb lenne megszabdulni tőle az idejétmúlt modernista eszmékkel együtt. Másrészt, ha még mindig van valami tartalom ebben az egykor hősies kon-cepcióban, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy katonai értelemben az avantgárd a hadsereg első vonalát jelenti, azt az egységet, ami az arcvonalba tör, hogy földerítést végezzen a mögötte fölsorakozó fősereg javára. A fősereg küldi előre azért, hogy beszámoljon a haladás várható körülményeiről; semmi esetre sem a fősereggel szemben kell támadásokat indítania. Feladata a legkevésbé sem az, hogy felforgasson és megdöntsön, sokkal inkább az, hogy első legyen, hogy biztonságosan átvezesse a hadsereget egy idegen területen.”

Azt kell látnom, hogy a múlt század eleji avantgárdok társadalmi, szociális töltete, és mozgalom jellege eltűnt. A kapitalista rendszer mindezt ügyesen leválasztotta az avantgárd gyakorlatának lehetőségéről. Integrálta az általa is szükségesnek tarott kísérletezést – lásd az avantgárd, amely a földerítő, a biztonságos átkelésről tudósító. Mindezt talán a tőkekoncentrációval létrehozott elképesztően drága csúcstechnológiák építészeti bevetésével érte el, melyeket a költsé-gességük okán nem lehet, de nem is szükséges nagyobb tömegben alkalmazni. Az előrehaladás kipuhatolásához ennyi is elég…

Mindez mutatja, hogy mi az, ami miatt engem ennek az iránynak az egyébként sokszor csodálható produkciói nem nagyon befolyásolnak munkám során.

Számomra ezért volt inkább mindaz példaértékű a közelmúltban, amit jobb híján, a kritikai regionalizmus jelenségcsoportjaként szoktak említeni.

#12 Végül szeretnék az elmúlt évtizedről is egy pillanatképet adni négy terv kapcsán. Kettő rendőrkapitányság épület ’93-ból és ’98-ból. Meg nem épült pályázati tervek – szerencsésen azonos nagyságrenddel, de különböző helyszínekre. Illetve két lakóház, mindkettő bérbeadásra szánt, befektetői célú épület.

13

A két rendőrségterv tanulsága, hogy amilyen mértékig kezd a tervezési terület a történeti struktúra felől a művi kialakítás felé elbillenni, oly mértékben kezdi az adott terület/telek a meg-határozó lehetőségeit elveszíteni.

Csongrádon egy tömbbe bontottak bele, és négy hajdani telekmaradvány egyesítésével ala-kították ki a tervezési helyszínt.

Kunszenmiklóson a telek egy lassan körbeépülő réten, tel-jesen művi alakulat.

Csongrádon ez a helyszín a Korzó ’70-es években történt átépítésének és a történeti, Tiszá-ra futó utcákkal határolt tömbök, telkek világának ütközőpontja.

Kunszentmiklóson a törté-neti településtest legszéle, és ettől a széltől valamilyen oknál fogva kijjebb a ’60-as években meg-épült lakótelep közötti senkiföldje.

Csongrádon tervünkben még a tágabb építészeti környezet formáló ereje érvényesült: a sá-vos beépítés némi kötődést biztosít a meglévő környezethez is.

A tégla használatával ennek az intézménynek a zártsága, környezetébe történt beerőltetettsége is kifejezhető volt, miközben a városra jellemző anyagként egyszerre segít is abban, hogy a hely befogadja.

Kunszentmiklóson a formálást sokkal inkább a magyarországi rendőrség szerepében rejlő kettősség megjele-nítése határozta meg. Egyfelől nyitott, hétköznapi ügyeinket is szolgáló köz–intézmény, másfelől az állami erőszakszervezet zárt, sőt sok tekintetben a nyilvánosság elől rejtett tevékenységeinek tárháza. A benne megtestesülő hatalom szimbóluma ma már inkább az információhoz jutást, a háló-zatszerű összeköttetést megjelenítő antenna, mint a gumibot.

Ez az antenna kerül az épület legvédettebb helyére, miközben alatta, a hétköznapi ügyeiket intéző polgárok az épület legnyilvánosabb terében jönnek mennek… Az antenna első védőburka, a magasabb, a keményebb anyaggal (tégla) megjelenítetten foglalja magába a „szigorúbb” vidéket, az intézményi hierarchiát, a fogdát, a sétálóudvart, a lőteret; a külső, alacsonyabb „suba” az épített közegbe is jobban belesimulóan vakolt felületű, egyébként a nyilvános köz-funkciókat ellátó tevékenységek területe.

14

A megépült lakóépületek közül a korábbi a belváros egy olyan részén épült, amely a ’30-as évek óta ugyanazt a képet mutatta: a falusias vá-rosrész kezdett átalakulni a főbb utcákra is jellemző paraszt-polgári, zártabb megjelenésűvé. De ennél az építészeti leírásnál számomra itt fontosabb volt az a szociológiai tény, hogy ez az építészeti világ az egy telek-egy család (esetleg több generációja) képletre épül, és ez a tény a szabályozásban is megerősítést kapott! A feladat hat garzonlakása ugyan nem jelentett nagy épületet, de azért a program és a helyszín között volt némi feszültség… A feladatmegoldás kulcsát abban láttam, hogy elkerüljem valamiféle társasház – mint építészeti kép – megjelenését ebben a környezetben. Ezt a harántfalas struktúra megjelenésének háttérbe szorításával, az ebből adódó sorolásos jellegű ismétlődések elkerülésével értem el.

15

Végül, mielőtt nagyképű okoskodásba fulladna ez az előadás, bemutatnék egy a közelmúltban elkészült épületet, melyet – …úgy döntöttem, hogy őszinte leszek… (majdnem olyan veszélyes, mintha az őszinte helyett a gazembert mondtam volna) – a szabályozás és a lustaság formált. A helyszín Kecskemét egy a hetvenes évek óta lassan átépülő utcája – a főtérhez közel. A szabályozás az udvari homlokzatmagasság és annak, a hátsó telekhatártól való távolságának arányát 1:1-ben állapította meg. Ebből a „hasznos” alapterületet maximáló igény a hátsó telekhatárral párhuzamos udvari épülethatárt követel. Ez viszont nem párhuzamos a beépítési vonallal… Viszont a trapézos alapterületi kontúr számomra, akkor bonyodalmasnak – és így a szükségesnél hangsúlyosabbnak – ítélt tetőidomot „eredményezett” volna. Így született ez a – lusta – megoldás , mely a hátsó telekhatár irányára szerkesztett, egyszerű tetőidommal fedi le az épületet.

Mindennek végül nem várt hozadékai is lettek:

• az anyagváltással megkülönböztetett tömegek egymásra helyezése erősítette az épület linearitását, ami cél volt;
• így plaszticitásra, sőt térbeliségre tett szert az utcai homlokzat, ami minden zártsorú beépítésbe kerülő épület esetében vágyott, nehezen elérhető cél…

Hát, amit most elmondtam erről az épületről, azt vagy hiszik, vagy nem…

16

Olvasom: „A számítógép képernyőjén megjelenő szép, új világból meríteni kellene az építészetnek… …Az építészet ezen új birodalmában a szerkezeti csomópontoknak nincs jelentősége… …az építészetelmélet klasszikus alappillérei egyszerűen jelentő-ségüket vesztik.” – S z i r é n h a n g o k . . .

Olvasom: „A szilikon használata kisímított minden homlokzatot… …és az űrkorszakbéli gátlástalanság jegyében ragasztotta hozzá az üveget a kőhöz, az acélhoz, a betonhoz. Az átlátszó, spermaszerű ragasztó, amely mindent inkább az akarat, mint a tervezés révén tart össze, nagyvonalú alkalmazás esetén olyan kapcsolatok létrehozását teszi lehetővé, melyek az intellektuális szigorúság benyomását keltik: a ragasztó diadala az anyagok őszintesége fölött. … …az építészet minden máshoz hasonlóan, ellenállását feladva, maga is képlékennyé vált; a befolyásolhatóság járványában lényege már nem az elvekhez való ragaszkodásban, hanem az elvek hiányának szisz-tematikus alkalmazásában rejlik.” – Mintha rezignáltság lenne az objektívnak szánt leírásban…

17

Mindemellett, ha belegondolunk abba, hogy a múlt század építészete a nyelvészetből átemelt fogalmak körül forgott a strukturalizmustól kezdve a posztmodernen át a dekonstrutivizmusig, nekem olyan érzésem támad, hogy a szakmánk „kívülről vezérelt” lett… Emlékeznek Tom Wolfra: „irodalmivá lett”…?! – és egy etológus szavai jutnak az eszembe:

„Az embernek különös biológiai adottsága a szüntelen konstrukciós készség. Már apró kölykeink is építenek, konstruálnak valamit, homokvárat, legóépítményt, lánc-lánc eszterházat. A konstrukciós képesség nem csak az anyagokra, tárgyakra irányul, ezek inkább csak veszélyes melléktermékei a konstrukció igazi műhelyeinek, ahol a szociális és nyelvi konstrukciók épülnek fel.” Én úgy gondolom, hogy ahol a melléktermékek veszélyesek, az eredendő konstrukciók sem veszélytelenebbek.

Az é p í t é s n e k egyre több lehetséges eszköze van. Az é p í t é s z e t n e k jóval lassúbb a növekedése. Amit (és ameddig) nem tud az adott hely a kultúrájába integrálni, az csak technika marad… Rajtunk áll, hogy az építési eszköztár csábításának engedve, mi magunk oldozzuk-e el az építészetet az alapjaitól!

Boros Pál * Kecskemét, 2004. november